Szudár Erikával, a regény írójával tavaly nyáron volt lehetőségem beszélgetni egy interjú keretein belül. Egy hihetetlenül inspiráló személyiséget ismertem meg akkor, aki egy súlyos sérülést követően eldöntötte, hogy nincs számára lehetetlen, továbbra is futva fogja falni a kilométereket. Mint elmondta, futás közben születtek meg azok a gondolatok is, melyekből a tavaly kiadott regény született. Az a regény, amelyből akkor én is kaptam egy példányt, de hónapokig érintetlenül várta a polcon, hogy kicsit félretegyem a viszonylag új keletű scifi-rajongásomat, és belevessem magam.

De nem ment könnyen.

Az utóbbi időben szinte csak John Scalzi regényeket olvastam, így nem volt nehéz hozzászoknom az ő lendületesen könnyed és humorban gazdag stílusához. Várható volt, hogy akármilyen könyvbe is kezdek majd bele ezek után, az majd döcögősen indul, de az Az a gonosz óra című könyv olvasása ugyanakkora döccenőket tartogatott a számomra az első oldalakon, mint a folytatásban. Le kell szögezni, hogy ez a regény Szudár Erika első könyve, és valószínű, hogy emiatt esett bele abba a hibába, hogy meglehetősen modoros lett a stílusa, és mindezt tetézik az életszerűtlenre sikerült párbeszédek (mondjuk ezekből nincs sok), például amikor az egyik szereplő (na jó, nem is olyan könnyű őt szereplőnek titulálni, majd kifejtem, miért), Edit közli a párjával, hogy gyereket vár, és ezen… mondjuk úgy, hogy összevesznek, íme:

„– Mit akarsz avval mondani, hogy pozitív a teszt? Ugye csak rosszul hallottam, mert kezdem úgy érezni, hogy engem súlyosan megtévesztettél és álnok módon becsaptál!
– A pozitív teszt pontosan azt támasztja alá, amit már a kórházban is megállapítottak. Azaz babát várunk, helyesbítek, várok, mert ilyen ellenséges reakciót nem is feltételeztem a mi szenvedélyes kapcsolatunk után. Ám, ha meggyőződésed, hogy én, szavaiddal élve, megtévesztettelek és álnok módon becsaptalak, akkor tartózkodnék a beszélgetés folytatásától.”

Azért is emeltem ki ezt a párbeszédet, mert több ponton találtam benne kivetnivalót. Az egyik a már említett modorosság. Számomra hihetetlennek tűnik, hogy ilyen szituációban ilyen választékosan essenek egymásnak a felek, két teljesen hétköznapi ember.

A másik az „avval”. Legalább minden harmadik oldalra jut egy „avval” vagy „evvel”, ami nekem személy szerint bántja a szemem, sőt, bátorkodom azt mondani, hogy pongyola szóhasználatnak tartom, bár tisztában vagyok vele, hogy egyébként nem helytelen. Ha már láthatóan nagy gondot fektetett bele az írónő abba, hogy minél választékosabb kifejezéseket adjon a karakterei szájába, akkor nem értem, hogy miért nem állják meg a helyüket az „ezzel” és az „azzal” kifejezések. Persze, az is tény, hogy ez pont egy olyan kijelentés részemről, ami széles körben egészen biztosan nem áll meg stabil lábakon, de ettől még nem tudtam szó nélkül elmenni a jelenség mellett.

De nagyon előre szaladtam, hiszen még egy szót sem ejtettem magáról a könyvről, vagyis arról, hogy miről szól. Íme, álljanak itt Szudár Erika szavai (a könyv fülszövegét pedig ide kattintvaolvashatja el):

– A regény szól a nőről, akit a társadalomban nagyon sokszor bántanak. Szól a kislányokról, akiket – családon belül – erőszak ér, akár fizikailag, akár lelkileg. A fiúgyermekekről, akik elveszítették testvéreiket, édesanyjukat. Azokról az édesanyákról, akik elveszítették gyermekeiket. És szól ez a regény arról a bosszúról, ami végigkíséri az olvasót. Megnyugvást ad, hogy a világban semmit nem lehet büntetlenül elkövetni. Ugyanakkor ez a regény tele van csodával, mesével, amelyek kiszínesítik a fekete-fehér borítót.

Mikor e körülírást elmondta nekem a regény írója a korábban említett interjú során, bevallom, néztem értetlenül, hogy vajon akkor miről is szólhat ez a könyv? Lehet, hogy nem is egy összefüggő történet lapul a hasábokon, hanem novellák, melyek majd kiadnak egy egységes képet?

A cselekmény három szálon fut. Adott a már említett Edit, akit amiatt sem nevezhetünk a megszokott értelemben szereplőnek, mert már nem él. De háborgó lelke még mindig az élők között bolyong, válaszokat keresve. Ragaszkodik szerelméhez, Ádámhoz, aki érzi, hallja Edit jelenlétét, és beszél is egykori kedveséhez. Sokáig csak annyi derül ki, hogy Edit gyilkosság áldozata, a részletek apránként bontakoznak ki. Viszont halála pillanatában ikrekkel volt várandós, és a gyermekek közül csak az egyik maradt életben, miután világra hozták őket. Nem Ádám az apjuk, de az életben maradt gyermekért úgy küzd, mintha saját vére lenne.

Edit korábbi szerelme a Dél-afrikai származású, de fehér bőrű Ronny, az ikrek vér szerinti apja. A férfi nem éppen makulátlan előéletű, több gyereke is van szerte a világban, és erősen gyanítható, hogy ő Edit gyilkosa. A férfi menekül, először a hatóságok, majd a sorsa elől – ez a keményebb dió.

Ronny egyik gyermeke a Dél-Afrikában élő hatéves Sha-Mia, akinek zsenge kora ellenére számos szörnyűséget kellett már elszenvednie, de a lány lelke megőrizte tisztaságát, és hihetetlen képességek birtokosává vált.

Talán már ennyiből is sejthető, hogy egyáltalán nem egy hétköznapi történettel állunk szemben. A regényben keveredik egymással a való világ a természetfelettivel, de olyan egyensúlyban és annyira magától értetődően, hogy fel sem merült bennem, hogy megkérdőjelezzem a szellemvilág létezését, vagy annak létjogosultságát, hogy a karma, vagy sors, vagy nevezze mindenki annak, aminek szeretné, mindenkit utolér. Főleg az egyes szereplők elmélkedései uralják a könyvet, kevés a párbeszéd.

A sok elmélkedés miatt – melyek általában a szereplők gondolatai – a karaktereket nem éreztem túl kidolgozottnak. Azon felül, hogy általában más problémákkal kellett szembenézniük, szinte mindannyian ugyanolyan fázisokat jártak végig: szembesülés a problémával, a nem-hiszem-el állapot, majd jön a remény, és végül a megoldás keresése (pozitív végkicsengés). Tették mindezt meglehetősen hasonló gondolatok kíséretében.

Egy olyan könyvről van tehát szó, ami bár próbál pozitív üzenetet közvetíteni, mégis lelkileg megterhelő, és fájdalmas témákat boncolgat, ami miatt, ha egyszer letettem, nehezen vettem újra kézbe. A témája miatt igényel némi nyitottságot nemcsak a természetfeletti, hanem a spiritualitás felé is. Nem Isten létét boncolgatja, hanem egy láthatatlan feljebbvalóét, ami – mondhatni – maga az univerzum.

(Amíg e sorokat írtam, jött egy értesítés, hogy God, vagyis Isten bejelölt Facebookon… Véletlen? Aligha.)

A Könyv az Álmok csatái alcímet viseli, ez is jelzi, hogy várható még folytatás.

Forrás: http://www.beol.hu/bekes/kultura/konyvkritika-az-a-gonosz-ora-720395/