Jane Austen
(1775 - 1817)

Aki Jane Austen  regényeit olvassa, alig hiszi el, hogy ez az írónő a romantika virágkorában élt és alkotott. Hat befejezetten reánk maradt regényében az angol vidék elevenedik meg, a hétköznapiságnak olyan természetességével, amellyel szemben a romantikának minden kelléke csak nevetségesen hathat. Austen regényeiben meg sem kísérelte túllépni a maga tapasztalatainak körét, az eseménytelen életű falusi papkisasszony megelégedett a tökéletes ábrázolásnak azokkal a lehetőségeivel, amelyeket szűkebb és tágabb ismeretségi köre kínált.
Ami Austenre elsősorban jellemző, az illúziótlansága. Egy olyan korban, amely kedvtelve fordul a pompázóhoz és hazughoz, csupa egyszerűség és őszinteség. Illúziótlansága könnyen tehetné keserűvé, de a keserűségtől megóvja humora; szűk látóköre könnyen tehetné provinciálissá, ezt azzal kerüli el, hogy regényei középpontjába olyan alapvető emberi szituációkat és magatartásokat állít, amelyeket a város vagy nagyvilág körülményei csak bonyolítanának, de lényegileg nem módosítanának, így aztán ábrázolásának megbízhatósága csak gyarapodik, és mindvégig meggyőzően általános érvényű marad. A kor adott viszonyai között a közlekedési, hírközlési eszközök hiánya, illetve kezdetlegessége amúgy is korlátozta az emberi érintkezés lehetőségeit, amelyek lényegében egy tájegységen belül a családi és baráti körre szorítkoztak. Ezért, bár jogos az a vád, hogy a kor nagy történelmi eseményei — Austen alkotásai a napóleoni háborúk idején születtek — kívülrekednek regényvilágán, viszont benne vannak azok az emberek, akik vagy akikért ezeket a háborúkat vívták, az a gondolkozásmód, magatartás, társadalmi viszonylatrendszer, amely legalább annyit árul el egy korról, mint véres csatái.
A társadalom mint társaság az Austen ábrázolta világnak az életeleme; az emberek értékét egyfelől morális magatartásuk, másfelől társadalmi csiszoltságuk adja. Jóllehet minden Austen-regény központjában házassági bonyodalmak állanak, mégsem a szenvedély vagy annak ábrázolása, boncolgatása regényeinek voltaképpeni tárgya, hanem az, hogyan telítődik a boldogság ígéretével az olyan párválasztás, amelyben a felek társadalmilag, erkölcsileg és intellektuálisan egyaránt egymáshoz illenek. Ezzel a férfiak és nők közötti kapcsolat eleve aszexuálissá válik, s átadja a helyét egy olyan vonzásnak, amelyet nem az ellenkező neműek, hanem az egyforma gondolkodásúak éreznek. Az erkölcsi értékek a jó házasságban nyerik el jutalmukat, az erkölcsi értékek megvetését tükröző magatartás viszont számot tarthat a bukásra. Minden érték rendjét mindig a polgári értékrend szabja meg, némi feudális színezettel: a kereskedésből megtollasodottak büszkesége pl. elíté-lendőbb, mint a földbirtokukból élőké. Austen lényegileg három réteget mutat be: az arisztokratát, a gentryt és a polgárt, mélyebbre nem ereszkedik. A három réteg érintkezéséből olyan súrlódások származnak, amelyben az írónő az arisztokráciának (vagy a gentrynek) ad igazat, ha a polgár hibája az ízléstelenség vagy a magatartásbeli fogyatékosság, de az arisztokráciát ítéli el, ha fölénye csupán üres előítéletekre támaszkodik. Ezeket a súrlódásokat vagy ellentéteket mindig humoros oldalukról ábrázolja, a helyzet a humorosból csak akkor fordul a tragikus irányába, amikor a magasabb intellektualitás és igényesebb erkölcsiség képviselői — többnyire anyagi okokból — a feudális ostobaságnak vannak kiszolgáltatva, de ezek a helyzetek sohasem tartósak, egy alapvetően optimista költői igazságszolgáltatás mindig a jó javára oldja meg őket.

Bár Austen hősei nők, mégsem csak a nők világát ábrázolja. Nem a nők, nem is a férfiak, az értelem oldalán áll, hősei női mivoltukban azt a kettős elnyomást érzékeltetik (amikor eszük és értelmük van), amely őket még jobban sújtja, mint az okos férfiakat, főleg ha nem különösképpen szépek vagy vagyonosak. Viszont kiválóságuk éppen a kiskaliberű férfiak szemében teszi őket gyanússá, míg a legkitűnőbbek figyelmét — s ezek eljövendő férjeik — egyenesen felkelti. Az írónőre és hőseire egyaránt jellemző az a biztonság, amelynek alapja a hétköznapi dolgok megfigyelése és az élet reális tényeinek megértése. Ezek a nők nem különösképpen szerelmes természetűek; nemcsak a maguk szerelmét nem ismerik fel gyakran, de a másokét is bizonyos higgadtsággal szemlélik és kommentálják. E magatartás valószínű oka, hogy Austen világában az érzelmi kilengéseknek nincs helyük, hogy a szenvedély lerombolná e világ féltve őrzött biztonságát, megmutatná érzelmi ürességét, riasztó és nyugtalanító lenne, olyasvalamit tárna fel, amit jobb kerülni, így aztán a hősök csak érzékenyek, de aki elveszti önuralmát, nevetségessé válik. Pedig szenvedésre okot adó szerelmi kapcsolatok bőven adódnak Austen regényeiben, s nem is csak a vagyon vagy származás elégtelensége miatt. Gyakran az önismeret hiánya vagy az ebből fakadó túlzott öntudatosság a bonyodalmak oka. A megoldás mindenképpen a házasság, az az állapot, amely nemcsak a tévelygéseket zárja le, de az emberi boldogság megszerzésében Austen szerint oly fontos önismerethez is elvezet. Attól kezdve, hogy a házasfelek megtalálják a helyüket egymás mellett, nem történik velük többé semmi lényeges. Ha mégis történik, boldogtalanok. A Büszkeség és balítélet hősnője, Elizabeth Bennet szüleinek szerencsétlen házasságában előrevetítődik mindaz, ami a fiatalokra vár, ha párválasztásukból kikapcsolják az értelem igényét. A polgári morál szerint a házasság élethossziglan tartó, megmásíthatatlan állapot, amelybe kellő körültekintéssel, de egyben annak a tudatával lépnek a hősök, hogy világukban a házasság a nők egyetlen életlehetősége, s ha ezt bizonyos korban és körülmények között elmulasztják, ugyancsak beláthatatlan következményekkel jár. Ezért nem kicsinyes vagy jelentéktelen dolog az, hogy Austen regényeinek szövetét a házasság lehetőségének, meghiúsulásának, kilátásainak sokfelé ágazó szálai alkotják — nemcsak a regény, de a valóság szempontjából is igazoltan. Hogy ilyen körülmények között a házasság mint érzelmi elkötelezettség kisebb szerephez jut, az megint a korfestő realizmus diadala. A Büszkeség és balítélet egyik szereplője, Charlotte, aki hozzámegy a szánalmas Collins lelkészhez, azt mondja barátnőjének: „Nem vagyok romantikus, tudod. Sohasem is voltam az. Csak kényelmes otthont szeretnék." A Sense and Sensibility, (Értelem és érzékenység) hősnője, az okos Elinor azt számítgatja, mennyi kell a boldogsághoz, évi ezer vagy kétezer font? Ha azután az intellektuális egymásrataláláshoz még az érzelmi vonzódás többlete is járul — lehetőleg mindkét, vagy legalább az egyik fél vagyoni megalapozottságával —, az már olyan pompás fordulat, mely mindenképpen méltó az epikai megörökítésre.
Miután a házasság családi (dinasztikus) probléma, csak természetes, hogy létrejöttébe az érdekelt fiatalokon kívül bő beleszólása van az egész családnak is. Austen regényeinek fiataljai — jobbára a férfiak is — munkátlanul élnek; idejüket látogatásokkal, beszélgetésekkel, tánccal, szórakozással töltik. Emiatt anyagi függőségbe kerülnek az öregektől, akik így érzelmeikbe, elsősorban párválasztásukba is beleszólnak, mindenekelőtt azért, hogy a tőlük örök-lendő vagyon lehetőleg meggyarapodva, de legalábbis csorbítatlanul szálljon az utódokra. Ez a család fennmaradásának és boldogulásának polgári viszonyok közt is dinasztikusnak tekinthető érdeke. De a házasság a tájegységen belül élő és mozgó alakok számára társadalmi élmény is: rokonnak vagy barátnak majdnem olyan fontos, mint a házasulandóknak, s ezzel is fokozódik aszexualitása. Pusztán a regényszerkezet szempontjából nézve, a házasságnak ilyen központivá tétele azzal a következménnyel jár, hogy a boldog egymásra találás nem történhetik meg mindjárt az első lapokon, bonyodalmak és félreértések nélkül. Ellenkezőleg, félreértéseknek (amelyek esetleg a jellemek kölcsönös nem ismeréséből adódnak, a jó modor és a jó erkölcs azonosításából) vagy rágalmaknak (a családtagok befeketítési szándékai) kell az egymáshoz illőket elválasztani, hogy a befejezés a regény végén annál nagyobb erővel érzékeltesse az egymásra találás boldogságát.
Austen közvetlen és megnyerő ábrázolásmódját stílusa teszi tökéletessé. Ügy szól olvasóihoz, mintha meghitt baráti körben beszélne. Ez mindannak, amit mond, nemcsak a megbízhatóság, hanem az intimitás varázsát is adja — nem sok írója van a múltnak, aki az emberi viszonylatok folyamatosságát olyan meggyőző erővel érzékeltetné, mint Jane Austen. Alakjait kevés vonással, inkább magatartásukkal, beszédjükkel jellemzi. A dialógusnak mestere, nagyszerű jelenetező, őszintén sajnálhatjuk, hogy nem próbálkozott a színdarabírással. Mondatainak epigramma-tikus tömörsége főleg regényeinek kezdő soraiban nyilvánul, de mindig és mindenütt okos tud lenni anélkül, hogy nagyképűvé válnék. Arányérzéke, szűkszavúsága alkotói és művészi biztonságot mutat, ugyanakkor gondolatainak egyszerűsége, nyíltsága írói-emberi magatartását is tükrözi. A legtöbb, amit magasztalásként elmondhatunk róla, hogy Austen regényeinek olvasása közben anyagának és stílusának hétköznapisága miatt gyakran elfelejtjük, milyen nagy író. Művészetének éppen ez a lényege. Az arány, az elrendezettség, a művészi teremtés annyira magától értetődőnek látszik benne, hogy az élet természetességével érvényesül.

Jane Austen regényei nem megírásuk sorrendjében jelentek meg. Első könyve a Büszkeség és balítélet (Pride and Prejudice) volt, amelynek írását 1796-ban, még Steventonban, szülőfalujában kezdte el, s miután a kéziratot egy kiadó a következő évben visszautasította, átdolgozta, és jóval később, 1813-ban adta ki. Akkor már megjelent a Sense and Scnsibility (1811 — Értelem és érzékenység), amit viszont 1797-ben kezdett írni, de aztán sok évre félbehagyott.
A Büszkeség és balítélet a Trisztán és Izolda mítosz modern változata. A két egymásnak teremtett hős, az okos Elizabeth Bennet és a büszke Darcy nemcsak hogy nem ismerik egymást igazi mivoltukban, de Elizabeth egyenesen gyűlöletet érez jövendőbelije iránt. Jellemző, hogy ez a gyűlölet akkor válik legalábbis jóindulatú érdeklődéssé, amikor a lány egy véletlen szülte kirándulás alkalmából megtudjia Darcy házvezetőnőjétől, milyen kitűnő gazda az ura, tehát milyen polgári erényekkel rendelkezik. De a közeledést, az angolos kompromisszumot két, egyéniségét töretlenül megőrizni kívánó ember között Darcy magatartása is elősegíti: leereszkedés nélkül érintkezik Elizabeth polgári rokonaival, és minden módon — anyagilag is — segíti a Bennet család megtépázott becsületének helyreállítását. Ami férfi-íróknál férfi hőseik tulajdonsága, hogy ti. intellektusuk harcol a méltatlannak érzett vagy reménytelen szerelem ellen, az Austen regényében hősnőjét karakterizálja, azt éreztetve, hogy a két protagonista voltaképpen mindig is szerette egymást, csak szerelmüket öntudatosságukban, szellemi integritásuk megóvásának vágyától vezettetve, maguknak se vallották meg. A félreértés lehetőségét segítette, hogy társaságukban — az Austen ábrázolta jó társaságban — senki nem azt mondja, amit gondol, csak a regény végén, egy bizonyos szituációban adódik rá lehetőség, hogy az addig halmozódó félreértések tisztázódjanak.
A Sense and Sensibility olyan, mint az a napló, amit egy eseménytelen életű ember vezet. Két nő — testvérek — és három férfi a regény főszereplői. A férfiaknak titkuk van, amelynek lényege az, hogy bár mindegyiküktől elvárják, nyilatkozzék mint kérő, ezt egyikük se teszi. A titok eleme romantikus, de a titok megoldása itt is, más Austen-regényekben is polgári, azaz a valóságos életkörülményekben rejlik. A középszerűség, Austen alakjainak lényeges tulajdonsága ebben a regényben sokkal szembetűnőbben mutatkozik meg, mint egyebütt; főleg a regény első felében a falusi környezet bárdolatlansága az alakokat is parlagivá teszi. Egyébként szerkezet szempontjából ez a mű Austen leggyöngébb regénye.
A Northanger Abbey (Northanger apátság) című regényt Austen 1797-ben kezdte el. A mű a Persuasion (Rábeszélés) című regénnyel együtt csak az írónő halála után, 1818-ban jelent meg. Ha a Northanger Abbey-t nem írja meg, azt hihetnők, Austen észre se vette, hogy a romantikusok kortársa. Abból az iróniából azonban, amellyel itt a divatos, un. gótikus regény ellen fordul, tudjuk, hogy Austen nemcsak ismerte a romantikát, hanem értékelte is, mégpedig igen elítélően. A romantika túlzásaival való szembefordulása kétirányú: egyrészt az ősi kastélyt, mint a romantikus regény színhelyét teszi nevetségessé, másrészt a romantikus magatartást, amely vagy nincs (erre a kastély urának, Tilney generálisnak a viselkedése a legjobb példa), vagy a valóság követelményeivel lépten-nyomon összeütközésbe kerül (amit a hősnő kastélybeli életének epizódjai példáznak). A szembefordulás két iránya egymásba mosódik: az apátság a regényesség elvét ütközteti a regény más irányú elkötelezettségének elvével — a műfaj önmaga követelményeivel és hagyományaival küzd annak eldöntéséért, hogy van-e a műalkotásnak a gyönyörködtetésen, szórakoztatáson kívül társadalmi funkciója is? A hely, maga a kastély klausztrofob élményeket keltő, a démonit felidéző világ, de igazi kísértetéjszakát akkor él át a hősnő a falai között, amikor kiderül, hogy szegény leány, és nem gazdag örökösnő, s ezért kiutasítják. Nem démonok, hanem harácsoló, gonosz emberi ösztönök okozzák a szenvedést — ez az antiromantikus regény társadalmi mondanivalója, s evvel a mondanivalóval már-már a humorosból a tragikusba fordulna, ha az apa zsarnokságát nem törné meg a fia lázadása, ez a helyi és családi forradalom, amely azonban a regény boldog befejezésének záloga.
A nagyon fiatal, még csaknem gyermek hősnő Bovaryné életútjának egy szakaszát járja be. Naivitása megragadó, de e naivitái nélkül nem lehetne a számára megszabott kalandok hősnője, átlátna környezetén, nem kábítaná el az ősi kastély. Minthogy azonban alkotója ilyen vonásokkal ruházta fel Catherine-t, distanciálódhát tőle, és cselekedetekké változtatva mondhatja el a véleményét mindarról, amit a kor női neveléséről, annak romantikus járulékairól és követelményeiről tart. A szegény Catherine pórul is járna, ha az ártatlanságot nem védené a gondviselés egy okos úrfi formájában. Henry Tilney, ez az ellen-Darcy, olyan intellektuális adakozó, aki nem egyenrangú partnerét önmagával ajándékozza meg, s ezzel felemeli magához, így győz az erény, némi segítséggel.
Az említett műveken kívül A mansfieldi kastély (Mansfield Park) 1814-ben, az Emma című regény 1815-ben jelent meg. Ezek a viszonylag kései, érett alkotások Jane Austent tehetségének teljében mutatják, és — A mansfieldi kastélyban és a Persuasion-ban — kicsit érzelmesebbnek is, mint amilyennek eddig megismertük. Fanny Price, A mansfieldi kastély Hamupipőke-jellegű hősnője szürke és szegény, olykor mintha szembefordulna a szellem és ész minden megnyilvánulásával, de végül elég életrevalónak bizonyul ahhoz, hogy magára irányítsa az eddig tévutakon járó Edmund figyelmét, s mint papné nyerje el a házasságban hűsége, szorgalma, kitartása jutalmát.
Az Emma a tévedések játéka, vagy másképpen: az értelem oktalan kalandozásának története. A hősnő — okos, öntudatos leány — első játéka egy Harriet Smith nevű fiatal nő, aki se nem okos, se nem öntudatos. Emma előbb ki akarja emelni köréből, majd olyan férjet keres számára, aki neki, Emmának tetszik, végül, amikor a férjjelöltben is, Harrietben is csalódik, elengedi és elejti, azzal vigasztalódva, hogy Harriet amúgy is csak a társadalmilag magafélék közt lehet boldog.
Emma második tévedése egy fiatalember, akiről azt hiszi, hogy szerelmes belé, sőt azt is, hogy ő szerelmes a fiatalemberbe. Szerelmét igen józanul, szenvedélymentesen kommentálja, önmagát szinte kívülről nézve. Ez teszi lehetővé, hogy később nagyobb megrendülés nélkül vegye tudomásul csalódását, s hasonló szen-vedélytelen okoissággal legyen annak a Mr. Knightleynek a felesége, akit az írónő eleve apajellegűnek ábrázolt, korát (35—37 éves) és fürkésző-nyomozó Poirot-szerűségét tekintve egyaránt. Nyilván az a hivatása, hogy Emma fecsegő, kicsit hibbant és erősen feminin apja helyett igazi apja legyen a leánynak, aki viszont maga is nevelő hajlamú, erős egyéniség, és csak úgy lehet boldog, ha egy még erősebb, hajlíthatatlanabb intellektus állandó befolyása alá kerül. Hogy viszont nevelőre szorul, azt tévedéseinek sorozata mutatja. Ez az állandóság a tévedésekben bizonyos kétségeket támaszt az olvasóban Emma boldogságát illetően, noha a regény végén egy megváltozott, hibáiból okuló Emmát találunk.
Józan regény az Emma, nagyon sok játékossággal, s annak érzé keltetésével, hogy az élet kiszámíthatatlan, a szándékok hatásaikban teljesen ellenkezővé válnak. Egy pillanatra megint a tragédia határához érkeztünk — s hogy ezt a határt nem lépjük át, azt csak a keresetten boldog befejezés irrealitása akadályozza meg.
Igazán okos emberek nem szerepelnek a regényben, de derék emberek igen. Csakhogy még a derék emberek gondolatai is magukra és családjukra irányulnak — így születik meg Austennél a humanista egoizmus fogalma, jól megválasztott példáival együtt.
A Persuasion hősnője már nem fiatal, 27 éves leány, akinek szépsége megkopott, s aki barátnője rábeszélésére már régebben szakított vőlegényével. Ez a vőlegény aztán visszatér, meggazdagodva, és elveszi Anne-t, elhagyott menyasszonyát. A konvencionális vonalvezetésű történet azonban gazdagabb, mint a tartalma, az életet hétköznapinak, gondoktól tépázottnak mutatja, amelyben nemcsak a történések fordulnak visszájukra, de az emberi jellemek is. Austen sok apaszereplője közt a leggyűlöletesebb a Rábeszélésben jelenik meg, Sir Walter Elliot, a hitvány arisztokrata személyében, aki a cím és rang megszállottja, s a sok csábító szélhámos között is itt találkozunk a legrokonszenvesebbel, William Eliottal.
Lionel Trilling A mansfieldi kastélyról írt tanulmányában Jane Austent értékelve megállapítja, hogy ő a modern személyiségnek és az ezt a személyiséget kitermelő kultúrának első megörökítője. Előtte senki nem ábrázolta az erkölcsi életet hozzá hasonlóan, sem sokrétűségében, sem problematikusságában. Utat jelölt Lawrence-nak, Joyce-nak, Proust-nak, Gide-nek. Virginia Woolf is Henry James és Proust előfutárának tekinti Austent. Mi egy nagyszerű írót látunk benne, aki ábrázolásmódjával a kritikai realizmus egyik úttörője, és abban maradt élő, amivel korát szolgálta.

Szobotka Tibor

Forrás: http://www.literatura.hu/irok/real/jane_austen.htm