A tíz legjobb könyv, amit 2015-ben olvastunk

Ha eddig azt hitte, hogy az olvasás szórakozás, tévedett. Az irodalom élet-halál kérdés. Ez most nem lelkes bölcsészduma. Azt hiszi, a politika beleszól az életébe? Oké, beleszól. Az irodalom viszont sokkal többet kínál. Aki elolvas egy jó regényt, garantáltan megváltozik az élete. Aki nem olvas, talán el sem juthat önmagához. Várhat nyugodtan az ufókra, hogy majd egyszer elrabolják, és valami létjobbító műtétet hajtanak végre rajta. Az irodalom viszont már itt van, minimum kétezer éve arra csábít, hogy felejtsük el a tér és az idő korlátait, lépjük át a saját árnyékunkat, és merjünk többek lenni, mint akinek hisszük magunkat. Ezek okoztak nekünk katarzist 2015-ben.

Lawrence Block: Sírok között

Eleinte komótos tempójú, kellemes esti olvasmánynak tűnt remekbe szabott, jó humorú párbeszédekkel. Nem az a fajta krimi, aminek olvasása közben az ember lerágja a körmét az izgalomtól. Viszont olyan könyv, amiben jó benne lenni.

Lawrence Block 1976-ban teremtette meg Matthew Scudder figuráját. Amikor megismerjük, Scudder valóságos csődtömeg. Éppen elhagyja a családját, és kilép a rendőrség kötelékéből. Lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért véletlenül egy fiatal lány halálát okozta. Alkoholista. Egy szállodai szobában dekkol, és az ügyfelek hívását várja.

Valamiből élni kell, ő pedig nem ért máshoz. Vérbeli zsaru. Vagyis most már magánkopó. A Sírok között-ben már jó ideje nem nyúlt pohárhoz, de még mindig hetente többször jár az anonim alkoholisták gyűléseire. Közben pedig egyre mélyül a kapcsolata az öntudatos és szuperintelligens luxusprostituálttal, Elaine-nel. A könyv fináléja, az utolsó negyven oldal egyszerűen katartikus.

Scudder duettje a darabolós gyilkossal, majd a drogkereskedő gyónása, végül a nagy, tisztázó beszélgetés Elaine-nel olyan magasságokba emeli az embert, mint egy Bach-korál. Nem mintha nagy szavak hangoznának el. Nem, minden végtelenül egyszerű, mondhatnám banális. A jó is, a gonosz meg különösen. (S. K.)

Jo Nesbo: Vér a havon

A norvég Jo Nesbø előbb megteremtette a 21. század Philip Marlowe-ját, a jóléti társadalom visszásságait cinikusan átlátó, mégis reménytelenül idealista Harry Holét, most pedig megírta a skandináv Leon, a profi-t.

Olav diszlexiás, de falja a könyveket. Szociális érzékenysége Böjte Csabáéval vetekszik, de ahelyett, hogy hajléktalanszállókon vagy nőotthonokban gyámolítaná az elesetteket, a drogban és prostitúcióban utazó maffiának dolgozik. A sánta és siketnéma Mariának suttog szerelmes szavakat, de a tökéletes testű Corina lesz a végzete. Lelkeket ment és halált oszt. Pont, mint névadója, a norvég Szent István király, vagyis Szent Olaf, aki tűzzel-vassal kényszerítette jámbor kereszténységre a népét.

Jo Nesbø bérgyilkossztorija mégsem csak a filmes előzmények szimpla könyvesítése. Besson és Tarantino történeteihez a norvég sztárszerző pont azt teszi hozzá, ami immár a skandinávok védjegye: a pszichológiával felvértezett társadalomkritikát.

Mert a skandináv krimi – de talán a kortárs skandináv irodalom és film jó része – a miértek és a hogyanok műfaja. Miért és hogyan lesz valakiből bűnöző, gyilkos vagy éppen önsorsrontó rendőr? Mennyiben tehető felelőssé a kisiklott életekért a társadalom, és mennyiben a család? És ha már itt tartunk: számon kérhető-e egyáltalán a morál olyasvalakin, aki a saját környezetében nyomokban sem tapasztalta a létezését soha? (S. K.)

Donna Tartt: A titkos történet

Ahogy A titkos történet főhőseinek, úgy Donna Tarttnak is fontosabb a művészet, mint a hétköznapi élet. Nem olvas újságot, még a könyveiről szóló kritikák, recenziók sem érdeklik. Nem néz tévét, nem oszt meg semmit a Facebookon vagy a Twitteren, és nem megy nyaralni a tengerpartra, mert nem szereti a napot, csak a múzeumok és a könyvesboltok hűvös félhomályát. Hisz abban, hogy az igazán fontos dolgok utat találnak hozzá. És abban is, hogy a kevesebb sokszor több. Ha valami érdekli, szeret elmélyült tudást szerezni róla. Ezt sokkal többre tartja, mint a felszínes információk halmozását.

A titkos történet erős atmoszférája azonnal beszippantja az olvasót. Talán a személyes hang teszi, ahogy a regény elbeszélője már a második mondatban megszólít minket: „Tudják, már tíz napja halott volt, amikor megtalálták”. Talán a meghökkenés, hogy mindjárt az első oldalon egy gyilkossággal szembesülünk. De legfőképpen a nyelv és a téma között vibráló ellentét, ami az egész mű lényegét fejezi ki: hogy a rettenetest le lehet írni a szépség nyelvén. Sőt talán csak így lehet leírni.

Donna Tartt figurái egytől egyig különös alakok, mégis azonnal ismerősnek és elevennek tűnnek. Óriási erénye a könyvnek, hogy miközben elszállt bölcsészekről szól, akik irracionális vonzódást éreznek az ógörög kultúra iránt, olyannyira, hogy egymással időnként ezen a holt nyelven kommunikálnak, és olyannyira, hogy a Dionüszosz-kultusz orgiáit is fel akarják eleveníteni, közben nagyon hangsúlyosan van jelen a köztük lévő társadalmi különbség.

A titkos történet igazi színes-szagos könyv, amelyben annyira el lehet veszni, mint egy bonyolult álomban. Amikor az ember felébred belőle, hirtelen azt se tudja, ki ő és hol van éppen. Viszont számtalan kérdés kavarog a fejében: mi a bűn, mi a barátság és a szerelem, milyen a valódi, intenzíven megélt élet? (S. K.)

Nényei Pál: Az irodalom visszavág

Mindenki rendes állást szeretne, a bölcsészet manapság haldoklik, de vannak még olyan tanárok, akik Yoda szelídségével és Darth Vader radikalizmusával szállnak harcba – az irodalom oldalán. Ilyen Nényei Pál, a Piarista Gimnázium tanára, akinekAz irodalom visszavág című, Tilos az Á-nál megjelent könyve nagyjából követi a gimnáziumi tananyagot, csak sokkal részletesebben és hangsúlyeltolódásokkal meséli el az irodalom keletkezéstörténetét. Izgalmasan, viccesen, személyes hangnemben. Ahogy azt az Origónak elmondta: szerinte az irodalom-tananyag unalmas, elveszik belőle a művészet – az irodalom viszont élet-halál kérdés.

A könyv ügyesen piszkálja fel a kamasz olvasók vagy kamaszlelkű felnőttek figyelmét. Elkapja az olvasó grabancát, és a legnagyobb szeretettel nyomja bele az arcát a bölcsészetbe.

A szöveg könnyed, de nem felszínes, tele van humorral, mégis komoly - én jóformán végigröhögtem. (P. M.)

J. D. Salinger: Rozsban a fogó

Korábbi címén Zabhegyező – és ezzel már bele is tenyereltünk az év irodalmi botrányába. Barna Imre újrafordította Salinger remekművét, és a kultikussá vált, Gyepes Judit által a hatvanas években megálmodott, kétségtelenül jól hangzó magyar címet sem kímélte. Sokan kiakadtak a bálványromboló (valójában szerintem bálványállító) gesztuson, elsőre mi is.

Aztán végigolvastuk a szöveg különböző verzióit, és szabályosan belehabarodtunk a lendületes, élőbeszédszerűen akadozó, nyers, szókimondó új verzióba. Így lett Gyepes link, különc, elvarázsolt, Holdenjéből egy zilált, dühöngő, érzékeny huligán – és ahogy azt egy hosszú cikkben ki is fejtettük, ezt a változást egyáltalán nem bántuk.

Arról nem is beszélve, hogy a Zabhegyező cím kitépi a regény szívét: Gyepes gyakorlatilag átírta a sztori kulcsjelenetét, hogy ezt a címet adhassa a könyvnek. Na de félretéve a zab vs. rozs kérdést, a lényeg az, hogy a regény ma is fejbe vág és kizsigerel, a szó legnemesebb értelmében (ha lenne neki). (P. M.)

Hazai Attila: A maximalista

Csak a kezemet figyeljék, felcsapom gyorsan a könyvet, mielőtt kidurran a borítóján az úszógumikrokodil, belebökök véletlenszerűen, és olvasom:

"Imre arra ébredt, hogy egy izé, így, dzsümm-ping-zutty, átdörrent fizimiskájának bal oldalán."

Micsoda véletlen, a címadó novellánál csaptam föl a kötetet! A maximalista napja indul így, ilyen cukin, de baljósan. És aztán támad is a kafkai paranoia ezerrel:

"Esetleg valami súlyosabb és sötétebb dologgal kísérletezett ez a rovarszerű bigyó? Ott akart maradni, s táplálkozni a pórusaiból? Éjjel kettőkor, ez aztán igazi lakoma egy örökké éhező bogárnak! Négy, öt, hat vagy több percre odabújni egy gerinces emlőshöz, enni-inni belőle, talán csak beszívni párolgó, tápláló gőzét, míg el nem riasztják".

Hazai Attila minden mondata kétélű fegyver. Egyszerre árad belőlük a derűs cukiság, már-már azt is mondanám, szeretet ("odabújni egy emlőshöz"), és hát ugyanennek a másik oldala, a legsötétebb, dühödt szomorúság, az a fajta, ami eltorzítja az emberi arcot ("míg el nem riasztják").

Kétélű penge, belenyomva a szívbe. 

Hazait az amorális őszinteség érdekelte, mindig magasról tett a humanizmusra, és nemcsak arra. A Magvető eddig csak folyóiratokban megjelent novelláit adta most ki egy kötetben, és ne szépítsük, a vékony könyv tele van rossz mondatokkal, torz történetekkel. Őrült bekezdésekkel és nemes kudarcokkal, nyakatekert, félkész zsenialitással. 44 évesen lett öngyilkos.

Egy repülőtéren egy nászútjára igyekvő férj fejére esik egy ékszerteknős, a férfi emiatt elfelejti, hová indult, és inkább kocsmázik egyet. A teknősnek elreped a páncélja, de valaki átköti ragasztószalaggal. Erről szól az egyik novella.

Hazai prózája mélyen belegyökerezik a rendszerváltás utáni elkent, félszegen lázadó, hibbant alter szubkultúrába, mégis az úgynevezett kortárs fiatal irodalomnál százszor többet mond nekem arról a léha közönyről, amit a körúton érzek a levegőben péntekenként estefelé. (P. M.)

Jonas T. Bengtsson: Mint senki más

Mindig elcsodálkozom az ufóhívőkön, akik titkon azt remélik, elrabolja őket egy földönkívüli civilizáció és mindenféle kísérleteket hajt végre rajtuk. Megértem, ez is csak az önmegismerés vágya, de nem is sejtik, mennyivel több esélye van egy jó regények, mint egy földönkívülinek.

Ráadásul egy jó könyv előbb talál ránk, mint egy kóbor csillagközi űrhajó. És ha a felütés felébreszti az alvó oroszlánt, máris közelebb kerültünk önmagunkhoz. Ez például ígéretes: „Épphogy betöltöttem a hatot, amikor Olof Palmét lelőtték”. Akár egy jó skandináv krimi is lehetne. Skandinávnak éppen skandináv, Jonas T. Bengtsson a dánok új irodalmi reménysége. Krimiként is olvasható, bár se felügyelő, se nyomozás nincs benne.

Mégis kész krimi, ahogy egy társadalom peremére sodródott férfi alkalmi munkákból tengődve menekül a fiával egyik helyről a másikra. Krimi, mert a gyilkosság megtörtént. Az apa megölte a fiát. Most azt hiszik, spoilerezek. Pedig nem. Na jó, nem fizikailag ölte meg. Ennyit elárulhatok. A fiú szereti az apját, én, az olvasó, gyűlölöm. A végén már meg tudnám ölni. 

 „Lemegyünk az utcára. A karomnál fogva húz. Merev tekintettel vonszol magával, mintha csak a poggyásza lennék. Szólok, hogy fáj, hogy nem tudom tartani vele a lépést, de a szél tovaröpíti a szavaimat.”

Én is pont ilyen reménytelenül és kiszolgáltatva loholtam apám után annak idején, mint egy gurulós bőrönd. A dán szerző alig pár oldal után eléri, hogy osztozzunk ennek a kis társadalmon kívüli Bőrönd Ödönnek a sorsában. Ráadásul elképesztően hitelesen tud gyereknyelven beszélni. Nyelvileg, már ami a fordítást illeti, olykor egész közel kerül Dragomán György lírai realizmusához.

Ez egy aparegény. Hogyan leszünk a szüleink áldozatai, akik nem figyelnek ránk, akik kihasználnak bennünket, de soha nem vesznek tudomást rólunk, szellemi és testi igényeinkről, nem kíváncsiak arra, hogy kivé lennénk, fejlődnénk, ha hagynák. A srác felnő, és mindent elkövet, hogy beilleszkedjen a társadalomba. Nem lövöm le a poént. Lehet, hogy nincs is poén. De van felkavaró, nyers realizmus. Az ufók nem jönnek el, és nem változtatnak meg bennünket. De ez a könyv igen. (K. J.)

David Vann: Akvárium

Ha A mint senki más apa-, akkor az Akvárium anyaregény. Persze hülyeség ez a címkézés. És ha az dragománosan líraian realista, akkor ez olyan..., á, francba a hasonlatokkal.

Nem tudtam letenni a könyvet, hajnali háromig egy szuszra kiolvastam. Pedig másnap munkába kellett mennem. Kábultan ültem egész nap az asztalomnál, és csak Caitlinra tudtam gondolni, erre az okos és érzékeny tizenkét évesre, aki mindennap elmegy az akváriumba, bohóc- és egyéb halakat nézegetni, ahol találkozik egy öregemberrel, aki szintén halfanatikus, aki a nem tudom hányadik meeting után elkezdi ölelgetni a kislányt. Nem, nem valami pedofil sztori, bár az alaszkai származású David Vann egy pillanatra ezt is képes elhitetni velem. Amúgy kvázi gyerekszex van benne, de ezzel most nem borzolom a kedélyeket.

Ha Jonas T. Bengtsson ért a gyereknyelvhez, akkor David Vann felsőfokon beszéli. Bár olykor megkérdőjelezem a hitelességét, hamar kiderül, hogy a szerzőnek van igaza. Nagyon tud gyerekül, pláne tizenkétévesül.

Na, és akkor ott van az anya, aki egyedül neveli Caitlint. Darukezelő. Több műszakban dolgozik, hogy a lányának legalább a minimumot biztosítani tudja. Bár kicsit talán túl sok a halbiológia, de előbb-utóbb a szálak összeérnek, kiderül, mi köze az akváriumbéli öregembernek Caitlin anyjához. És akkor elszabadul a pokol. A regény olyan katartikus családi rémdrámává alakul, amilyet csak az igazán mélyről jövők tudnak elképzelni. Aki jó családban nevelkedett, annak azért, akinek szar volt a gyerekkora, annak azért ajánlom. Mindenképpen fájni fog, én szóltam előre. (K. J.)

Csurgó Csaba: Kukoricza

Emlékszem, amikor a lányomnak kis korában felolvastam a János vitézt, hatalmasakat kacagott, ahogy Iluska mostohájának hangját utánoztam. És kacagott a végén, amikor minden jóra fordult, Kukoricza Jancsi visszakapta Iluskáját. A gyermeki nevetés, ami minden alkalommal átragadt rám, ennyi év után lefagyott az arcomról.

Csurgó Csaba a visszájára fordította Petőfi naiv-optimista meséjét.

Az ő Kukoriczája valójába antihős, egyszerű, jó gyerek, de igazából mindent inkább elbénáz, nem igazán vág az esze, szóval annyira hétköznapi figura, hogy az már izgalmas.

Az alternatív Magyarországon a diktatúra nyomasztó légköre uralkodik (lehet, hogy nem is annyira alternatív?). Az óriások a recski táborban fejtik a követ, Lajos király egy hedonista állat, de Károly majd rendet csinál. A kutyafejű tatárok ellen ezerrel megy a népnyomasztás és agymosás, az Ezredes kínzókamrái pedig mindenkit tárt karmokkal várnak. Kukoricza plüssállatokat legeltet a Normafánál, és csak egy pillanatra feledkezik bele Juliskája szemébe, máris megvan a baj.

Szóval Csurgó hétszáz oldalas fantasyt írt az elbeszélő költeményből, árnyalva társadalomkritikával, fűszerezve sci-fivel, gazdagon megszórva olykor erőltetett rejtőinek vélt pesties humorral.

A hétszáz oldal mondjuk erős túlzás, egy jó szerkesztő simán lerántotta volna hatszázra. Vajon a mélyebb szerkesztés hiányát annak tudhatjuk be, hogy a szerző, Csurgó Csaba társalapítója és egyben főszerkesztője az Agave kiadónak, ahol a könyv megjelent? Az Agave amúgy mostanság sokat tesz az igényes szórakoztató irodalom elfogadtatásáért lángoktól ölelt kis országunkban.

Csurgó Kukoriczája néhány gyengéje (túlírtság, olykor gagyi humor, felesleges jelenet) ellenére is tulajdonképpen műfajteremtő, legalábbis magyar viszonylatban. Amúgy kész filmforgatókönyv, nem véletlen, hogy Csurgó Csaba jegyzi a Para és a Megdönteni Hajnal Tímeát című vígjátékok forgatókönyvét is. (K. J.)

Michel Houellebecq: Behódolás

2022-ben járunk, egy karizmatikus muszlim politikus nyeri a választást, kezdetét veszi Franciaország iszlamizálása, avagy „behódolása”. A poligámiának a férfiak kimondottan örülnek, a nők viszont nem olyan boldogok a rájuk erőltetett csadorban.

A könyv körüli botrányhoz nekünk is sikerült hozzájárulni. A magyar kiadás borítója, a nikábba bújtatott Mona Lisa bejárta a világsajtót, és kiverte a biztosítékot. Ráerősített a könyv üzenetére, miszerint az iszlám előretörése az európai kultúrát veszélyezteti.

Houellebecq szenvtelen, cigiző arca a kiégett értelmiségi szimbóluma. A könyv hangja is ilyen. A híresztelésekkel szemben viszont egyáltalán nem félelmetes. Houellebecq maró, cinikus szatírát írt, és minél beljebb hatolunk a szövegben, egyre sűrűbben nevetteti ki velünk saját félelmeinket.

Egyáltalán nem ijesztget a muszlimmal, térnyerését úgy mutatja be, mint az európai kultúra hanyatlásának egyetlen lehetséges megoldását.

Na persze ez is színtiszta provokáció. Houellebecq-nek még a cinizmusa is dupla fenekű. (K. J.)

Forrás: http://www.origo.hu/kultura/kotve-fuzve/20151225-legjobb-konyv-2015.html